Az ahogy látod a körülötted levő világot, nagy hatással van arra, hogyan éled az életedet. Alább olvashatsz egy rövid leírást a ma létező nagyobb világnézetekről. Minden leírás mellett van egy kép, ami vizuálisan is ábrázolja az illető világnézetet és azt a kapcsolatot, ami szerinte az ember, a világ és Isten között van. A kérdések segítenek jobban megérteni a másik gondolkodását, hogy mi formálta a világnézetét és a keresztény hit szemszögét összevetni az adott világnézettel.
Így nevezik azt a nézetet miszerint nem lehet tudni, hogy Isten létezik-e vagy sem. Ez a megnevezés a görög 'gnosis' szóból ered, aminek a jelentése: ismeret ('agnosis' – ismeret nélkülit jelent). Ezt a kifejezést T. H. Huxley „alkotta” meg a 19. sz.-ban, ezzel kifejezve egyfajta vallási szkepticizmust. Ha vesszük az Istenben való hit egyenesét akkor az agnosztikusok valahol a teizmus és az ateizmus között helyezkednek el.
Manapság egy agnosztikus leginkább úgy nyilvánul meg mint akinek nincs meggyőződése az istenséggel kapcsolatos kérdésekben. Ha Isten mégis létezne, szerintük teljesen irreleváns a modern élethez. Az agnoszticizmus egy jobban tisztelt anti-teista álláspont mint az ateizmus, mivel kevesebb szociális stigmát hordoz magával mint az ateizmus. Az agnoszticizmus nem állítja, de nem is tagadja Isten létezését, ezért nem kell „bizonyítékokat” felmutasson mint az ateizmus, és nem is kell érveljen az általa vallott tudatlanság mellett.
Az agnoszticizmus elmélete szerint Isten létezését nem lehet bizonyítani.
Az apateizmus kifejezés két szó összetevéséből alakult ki: 'apátia' és 'teizmus'. Ez a világnézet a legújabb, legalábbis legújabban megfogalmazott (21.század eleje). Az apateizmus még más néven is ismert: praktikus- vagy pragmatikus ateizmus. Fő jellemzője a közönyösség Istennel és az Ő létezésével szemben.
Az apateistákat nem érdekli Isten vagy létezésének kérdése. Ők azt hiszik, hogy Isten semmilyen bizonyítékot nem adott, hogy törődne velünk. Mivel Isten nem törődik velünk, nem érdekli mit teszünk, ezért az apateista szabadnak érzi magát, hogy ne érdekelje saját vagy mások életstílusa vagy hite.
Az apateistákat nem érdekli Isten – akár létezik, akár nem. Azt tartják, hogy ha létezik is Isten, akkor sem látjuk, hogy valaha is foglalkozott volna az emberekkel. Ha pedig Isten nem foglalkozik az emberekkel, akkor az embereknek sem kell foglalkozniuk Istennel. Az apateistákat sem a saját, sem a mások hite nem érdekli.
Az „atheos” görög szóból ered, aminek a jelentése: 'Isten nélküli'. A kifejezést már az ókori görög idők óta használják mint utalást az isten(ek) nélküli emberekre. Az ateisztikus hitnek több fokozata van, a legextrémebb formája tagadja bármiféle Isten létezését. Ezt leginkább a 18. századi francia ateisták és a 21. századi új ateisták (Richard Dawkins és Christopher Hitchens) vallják.
Általában az ateizmusban az emberknek nincs semmiféle különleges, felsőbbrendű helye a természeti világ többi élőlénye fölött ellentétben a többi teisztikus világnézettel szemben. Mivel Isten létezése nem ad számukra az életnek értelmet, az ateisták gyakran más forrásokhoz fordulnak e cél eléréséhez mint például a természeti világhoz (naturalisták) vagy az emberhez (humanisták) vagy az élet szubjektív megtapasztalásához (egzisztencialisták), vagy a személyes hitelvekhez (relativisták).
Az ateizmus tagadja a személyes Isten, és (általában) bármilyen természetfeletti létezését. Ugyanakkor elfogadja az erkölcs és az anyagtalan dolgok létezését.
A deizmus a 17. és 18. századi tudományos forradalom idején keletkezett, a szó a latin ‘deo'–ból ered, jelentése: Isten. Tagadja, hogy Isten megismerhető a szentírás kijelentéséből, ez pusztán csak emberi értelemmel érhető el. Isten úgy lett bemutatva mint egy nagy órásmester, az univerzum első okozója, akinek a létezése csakis a teremtett világ mechanizmusai által válik nyilvánvalóvá.
Ez az Isten transzcendens és nem immanens, nem teljesen személyes, nem teljesen Úr az emberek ügyei felett és nem gondviselő. Következésképpen Isten nem törődik a világgal, nem is szereti azt, mivel nincs személyes kapcsolata vele. Ami a világban történik azt csak az ok-okozat elve határozza meg ebben a zárt mechanizmusban, ami nem enged semmiféle beavatkozást Isten részéről. Az emberek részesei ennek az óraszerű univerzumnak de nincsenek kapcsolatban Istennel, és csak ők felelősek saját sorsukért de semmiképpen nem léphetik túl ezt a mechanizmust.
A deizmus elmélete szerint Isten megteremtette a világot, de már nem ő irányítja. Hasonlóan ahhoz, amikor az órásmester felhúzza az órát, és aztán hagyja, hogy magától járjon. Eszerint a világnézet szerint a világegyetem csupán vak gépezet. Mindent ami történik, a természet törvényei határoznak meg, szabad akarat pedig nem létezik.
Az ateisztikus egzisztencializmus a 19. század első felében ütötte fel a fejét mintegy megkísérelve, hogy 'túllépjen a nihilizmuson'. Ez a nézet nem keres értelmet az objektív világban mint a naturalizmus teszi, hanem inkább az egyének szubjektív öntudatában. Ezt azért teszi mert az objektív világot abszurdnak látja, főleg a szenvedés és a halál fényében. Mivel nincs Isten ezért az emberek irányítják a saját életüket teljes mértékben, és mindenki saját magát teszi azzá aki akar lenni.
Az egzisztencializmus azt mondja, hogy ha túl szeretnénk lépni a világ abszurditásán és létrehozni valamifajta értelmet, meg kell tanuljuk szeretni az életet. Bármi jó amit egy személy tesz, csakis azért van mert az illető úgy döntött. A rossz/gonosz jelentése: nem dönteni hanem azt tenni amit mások. Másképpen, a rossz azt jelenti, hogy nem ismerjük fel a világ abszurditását.
Az elmélet szerint teljesen szabad lények vagyunk, képesek az életünk alakítására, önmagunk megvalósítására. Mivel az életnek nincs objektív értelme, nincs szükségünk arra, hogy meghatározzuk. Az élet célja pedig az, hogy saját személyes szabadságunkat gyakoroljuk, és a világot megtapasztaljuk. Az ember teljes mértékben önmaga irányítja az életét, és ő dönti el, hogy kicsoda. Ez a nézet gyakran az üresség és a céltalanság érzésével jár együtt.
A humanizmus a naturalizmus egyik formája ami az ókori Görögországból származik. Lényegét Protagoras híres kijelentése foglalja össze: „Az ember mindennek a mércéje”. A humanizmus hangsúlyozza az emberi egyének és törekvéseik különleges értékét. A reneszánsz korában sok keresztényt humanistának tekintettek, mert nagy hangsúlyt fektettek az emberi méltóságra. De a keresztények ezt nem helyezték Istennel szembe, hanem azért tartották ezt fontosnak, mert hitték, hogy az ember különleges és Isten képmására lett teremtve.
Azok a humanisták, akik elvetik Isten létezését, de hirdetik az ember értékességét, a szekuláris humanista elnevezést kapták. Egy jelentős példa a szekuláris humanizmusra a marxizmus tanítása a 19. századból, ami szerint „az ember legfelsőbb lény önmaga számára”.
A humanizmus az ember különleges értékességét hangsúlyozza. Azt állítja, hogy mindennek mértéke az ember. Az élet célját az ember adja, benne lehet megtalálni. Azokat a humanistákat, akik tagadják Isten létezését, szekuláris humanistáknak nevezzük. A keresztényeket is nevezték egykor humanistáknak, mert hangsúlyozták az emberben rejlő értékeket, és az emberi méltóságot.
A keresztény teizmus tovább bővíti a teizmust: Isten transzcendens és immanens, személyes és végtelen, aki megteremti, fenntartja és irányítja a világot. Ez az Isten személyesen megismertette magát Jézus Krisztusban. Az Ő halála, feltámadása és felemeltetése által az emberek (akik Isten képmására vannak teremtetve) megmenekülhetnek az Isten elleni lázadás miatti halálbüntetéstől, és örök élet részeseivé lehetnek. A kereszténységen belül két fő csoport van. Az egyik hite szerint az ember csakis a Jézusban való hit által üdvözül, a másik szerint a Jézusban való hit plusz jó cselekedetek által. A másodikat úgy is nevezhetjük, hogy keresztény legalisták.
A keresztény teizmusban az Istenről és a világról vallott felfogás fő forrása a Biblia. A Biblia szerint mindent Isten alkotott. A saját képmására alkotta meg az embert abból a célból, hogy kapcsolata legyen vele. Az ember azonban úgy döntött, hogy Istentől függetlenül, nélküle akarja élni az életét. Ez az én-központúság ellentétes Isten tervével, és bűnnek nevezzük. Mivel Isten szent és igazságos, nem lehet kapcsolatban azzal, aki fellázadt ellene. És mivel minden embernek vannak vétkei, mindenki el van választva Istentől, mindenki örök elutasítást érdemelne, és hogy a pokolba jusson. De mivel Isten szeret bennünket, elküldte a Fiát, Jézust a világba, hogy tökéletes, bűntelen életet éljen, és végül meghaljon értünk a kereszten. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy Isten megbocsássa a bűneinket, és közben igazságos is maradjon. Az embernek mindössze annyi a dolga, hogy higgyen Krisztus halálában és feltámadásában, és elfogadja Őt személyes Megváltójának és Urának. Ez azt jelenti, hogy az ember hajlandó elfordulni az addigi bűnös életstílusától, és átadni az életét Istennek.
A naturalizmusban a teizmus Istene, akit a deizmus leredukált egy személytelen teremtővé, tovább redukálódik, sőt már nem is létezik. Helyét teljesen átveszi az „értelem.”
A naturalizmus szerint csak az „anyag” létezik öröktől fogva. Az univerzum egy zárt ok-okozati rendszer, amit a természeti törvények irányítanak. Az emberek komplex gépek a rendszerben, akik különlegesek az állatok közt,
mivel képesek fogalmakban gondolkodni, beszélni és kultúrát létrehozni . Ez a különlegesség teszi az emberiséget értékessé, és nem egy természetfeletti lény, aki céltudatosan teremt.
A naturalisták tagadják Isten létezését. Abban hisznek, hogy csupán anyag és energia létezik. A világegyetem csupán vak gépezet, és mindent, ami történik, a fizika törvényei határoznak meg. Az ember magasan fejlett biológiai gépezet, értékességét pedig egyedül az adja, hogy magasabb rendű az állatoknál.
A „nihilizmus” kifejezés a latin 'nihil'-ből ered, jelentése: semmi. A kifejezés először a 19. században lett népszerűvé Oroszországban. A nihilizmus mindent tagad: Istent, a filozófiát, tudást, moralitást, értékeket sőt még a létezés realitását is. Mindenféle vallási vagy erkölcsi igazság teljesen irracionálisként van bemutatva.
Más szavakkal a nihilizmus mindennek a tagadása, ahol semminek nincs értelme és emiatt minden meg van engedve. A nihilisták számára az emberi lények csupán tudatos gépek, akik képtelenek bármi hasznos vagy jelentőségteljes tettre az életben. Az egzisztencializmus némely formája nihilisztikus mivel úgy tekint az emberekre mint akik csupán azok, amivé
teszik magukat.
A nihilizmus olyan felfogás, ami mindent tagad – Istent, elveket, szabályokat, tudást, erkölcsöt és értékeket. Az anyagi világon kívül nincs más, az életnek pedig nincs értelme, sem célja.
Ez a nézet, ami azt jelenti, hogy „minden Istenben van,” először nyugaton lett megfogalmazva a 19. és 20. században. Manapság nem népszerű, csak némely hindu vallási közösségben.
A panenteizmus szerint minden, ami létezik a világban (az embereket is beleértve) Isten egy részeként létezik. Ez a nézet egy kísérlet arra, hogy egyesítse a teizmus és a panteizmus erősségeit. Mivel a világ egy része Istennek, minden ami a világban történik, hatással van Istenre és meg is változtatja Őt, és ezáltal megváltoztatja Isten ismeretét a világról is. Emellett, mivel minden csak egy része Istennek, Isten „többi része” változatlan marad a világban történő változásoktól függetlenül. Isten tehát independens bármely eseménytől ami a világban történik, de mégis szüksége van a világra azért hogy Ő létezhessen.
A panenteista szerint a világ Isten része. Ezért minden, ami a világban történik hatással van Istenre és megváltoztathatják őt. Van Istennek egy olyan része is, ami a világegyetemen kívül van és időtlen. Isten több, mint csupán a világegyetem.
Ez a nézet, ami szó szerint azt jelenti, hogy „minden Isten,” először a 18. században fogalmazódott meg. Némelyek úgy tekintenek rá mint egy kísérlet arra, hogy kapcsolatot teremtsen a teizmus és az ateizmus között. Ez a nézet nagyon gyakori a keleti vallásokban. Sok formája létezik, de általában mindegyik úgy tekint Istenre mint aki nem transzcendens, hanem immanens – csak a világon belül létezik. Mivel Isten csak immanensként van bemutatva, mint aki része a világ összes alkotó részének, ezért Isten nem mindenütt jelenlevő (tehát nem létezik teljességében sehol), hanem egy személytelen erő, ami mozgatja a világot. Az örökkévaló Isten effajta létezése a világ minden részében azt is jelenti, hogy az idő érzékelése csak egy illúzió. Ugyanakkor mivel a világ Isten maga, ezért minden ami a világban van isteni, ez pedig megfosztja az embert bármiféle igazi szabadságától.
A panteizmus szerint Isten az anyagi világban van, anyag nélkül nem létezik. Isten minden és mindenki, illetve minden és mindenki isten. Isten = világegyetem. Minden ami létezik (az ember is) az egy abszolútum része. Isten nem a világegyetemen kívül létezik, hanem ő az erő, ami fenntartja és működteti. A panteizmus hívei hisznek a reinkarnációban.
A „politeizmus” szó annyit jelent a görögben, hogy „sok isten.” Az ókori világban elterjedt volt, különösen az Egyiptomi-, a Görög- és a Római Birodalomban. A politeizmusban a létezőnek vélt természetfeletti erők meg vannak személyesítve egy kozmikus családban. Minden tagja az isteni családnak megmagyaráz egy természeti jelenséget, ami a világban előfordul.
Ezek az istenek gyakran kiszámíthatatlanok és megbízhatatlanok. A politeista hit ma is létezik Indiában a hinduizmus által, Ázsiában, Afrika törzseiben és Amerika bennszülött lakói között. Minden politeista hívő szabad belátása szerint azt az isten imádni, amelyiket akarja és ahogy akarja. Mégis ez a nagy rugalmasság és elszámoltathatóság hiánya gyakran azt eredményezi, hogy a követőik az istenek szeszélye szerint élnek cél nélkül vagy örökkévaló reménység nélkül.
A politeizmus a több isten létezésébe vetett hitet jelenti. Az ember bármilyen istent imádhat, bármilyen formában.
A relativizmus népszerűsége a 20. századi posztmodern filozofikus gondolkodásnak a következménye. A posztmodern filozófia elvetette az abszolút igazság bármiféle létezését, mert az igazság efféle kifejezéseit a hatalommal való visszaélésként látták mások elnyomására. A reakció az efféle hatalomgyakorlás elkerülése érdekében nem az igazság teljes tagadása lett, hanem az, hogy az igazság relatív minden személy számára.
Más szavakkal: az igazság az, amit én igaznak gondolok de ez nem biztos, hogy másvalaki számára is igazság, akinek másfajta „saját” igazsága van. A vallási relativizmus vagy más néven vallási pluralizmus kijelenti, hogy minden vallás igaz, minden vallás egy érvényes kifejezése az Istenben való hitnek.
A relativizmus elmélete szerint nem létezik abszolút igazság. Az igazság az, amit annak hiszünk. Ugyanez igaz az erkölcsre is. Mindenki maga dönti el, hogy mi a helyes. A vallási relativizmus azt állítja, hogy minden vallás egyformán igaz és egyformán fontos az Istenbe vetett hit kifejezésére.
A 'teizmus' szó a görög 'theos'-ból ered, jelentése 'Isten', tehát az a nézet miszerint Isten létezik. Bár ez a nézet már több ezer éve ismert és vallott, a kifejezés viszonylag új (17. század). Gyakran az ateizmus ellentéteként használják.
Általánosan meghatározva a teizmus az a hit, mely szerint Isten teljesen transzcendens (vagyis különálló a világtól) és személyes, mint egy végső referencia pont, ami értelmet ad a világnak. Ezt a világnézetet vallják például a muszlimok. Pontosabban meghatározva, a teizmus vallja, hogy Isten bár transzcendens, de emellett immanens is a világban és személyes is (lásd keresztény teizmus).
A teizmus felfogása szerint létezik egy Isten, aki lehet személyes vagy személytelen. Isten a világegyetemen kívül létezik, ő irányítja azt és ő ad neki értelmet.
©2023 Timóteus Társaság. Minden jog fentartva.
