Nem maradsz ugyanaz

Miután már hetek óta pörgeted a netet, szinte mindent tudsz a jelenlegi vírus-válságról. A terjedéséről percenként jelennek meg újabb cikkek és figyelmeztetések, hogyan segíthetünk a megfékezésében. Bár ez hasznos ...de valószínű mostanra belefáradtál. Nem fér bele az agyadba még több infó. És úgy tűnik, a vége még messze van.

Mégis testközelből érint, amikor a kezed már kiszáradt a sok fertőtlenítéstől, mosástól, amikor az idős szüleiddel beszélsz és közben agyalsz, hogy védd őket. Szeretteidet, barátaidat várod vissza külföldről, reménykedve hogy hazajutnak épségben. Az egészségügyben dolgozol éjjel-nappal, pihenés nélkül látod el a betegeket, lehet, hogy épp Te vagy a beteg, aki sosem gondolta, hogy ez megtörténik. Talán egy karanténban várod, hogy leteljen a lappangási idő. Otthontanuló/játszó gyerekeid feszegetik a határokat, a home office-ban nem sikerül elválasztani a munkádat a magánélettől és ez kihat a házasságodra is, vagy egy idős, beteg ember vagy, akit valóságosan fenyeget a járvány, nincs segítsége, és bezárva még magányosabb. Még millió különböző helyzet lehetséges. A világ egy nagy faluvá vált, mindenkit valahogy érint ami történik. 

Több cikk jelent meg a kialakult helyzet mentális hatásairól is. Egyesek bagatellizálnak, és emiatt nem mérik fel, hogy ezzel veszélybe sodorhatják a többieket, mások pánikolnak. Persze jó lenne közben realistának lenni, de van arany középút?

Arról is cikkeznek, mire tanít és milyen hosszútávú változást hozhat az életünkben ez a járvány. Ehhez a szeretnék kapcsolódni két gondolattal. 

Szerintem, minden modern embernek vannak olyan szokásai, amik nélkül nehéz elképzelni az életét. Ezek egy része most, gyökeresen megváltozott, hacsak pár hónapra is. Sokan megjegyezték, hogy ez a fertőző betegség jó változásokat is hozott már néhány hét alatt, fordulatokat, amelyekre nemzetközi szinten évek óta nem volt példa. Állítólag Kína felett újra kék(ebb) az ég, a klímának pedig inkább jót tesz, mint ár.

Érdemes időt töltened azzal, hogy végiggondolod, a Te életedben, milyen változások történnek éppen, amikre eddig nem szántad rá magad, de most rákényszerültél, és ha vége, szeretnéd folytatni. Például, továbbra sem leszel egy otthonülős típus, de rájöttél, hogy túlszervezed a társasági életedet, emiatt alig vagy a gyerekeiddel, pároddal? Sokkal jobban odafigyelsz az idős szüleidre?  Túl sokat szórakoztál vagy fogyasztottál? Rájöttél hogy mégis hiányoznak az offline bandázások, vagy épp arra, hogy hál’Istennek digitális korban élünk, amikor nem áll meg az élet még jobban.  Annyira pörögtél, hogy nem foglalkoztál az Élet nagy kérdéseivel, de ez is csak menekülés volt? Hogyan mehetünk majd tanulságokkal, és általuk érettebben tovább? 

Sokan - szerintem nagyon jól - a stresszt arra használják, hogy aktívan, gyakorlati módon tesznek a koronavírussal való megfertőződés és mások megfertőzése ellen, élhetővé téve napjaikat a jelenlegi káoszban. Ezt javasolták a pszichológusok is a klíma-szorongóknak, most pedig a vírus-szorongóknak. Már a klímaválság kapcsán felmerült, hogy az összes közül ez a legjobb hozzáállás.

Bár mindez mérsékli a helyzet súlyosságát, ugyanakkor mindenképpen késlelteti, hogy szembenézzünk vele: az ember képtelen mindent kontrollálni, főleg az életet és a halált. Egy napon véget ér az életünk.  Milyen meggyőződésre tudsz támaszkodni, amely tényleg választ ad? Érdemes megvizsgálni, hogy a sztoicizmus, elkerülés, lázadás vagy a halál utáni élet tagadása, tényleg megnyugtatnak-e? Kell egy szilárd alap, ha a praktikus megküzdési technikáink végére érünk? Mert el fogunk oda érni, ha nem is a klíma és a vírus kapcsán, hanem az életünk más területén, vagy csak egyszerűen az életünk végén. Mi ad neked igazán mély, körülményektől független békességet?

Világnézete mindannyiunknak van, mindannyian kapaszkodunk valamibe. A kérdés az, megtart-e ez a kapaszkodó? 

Alapvetően szorongó ember vagyok. Gyerekkoromban édesapám szenvedése, majd fiatalkoromban bekövetkezett halála, olyan traumát okozott, ami nehéz időszakokban hipochondriát idéz elő nálam. Ez rákényszerített, hogy őszintén szembenézzek - sokszor naponta többször is - a halál gondolatával.

Szeretem az életet! Átgondolva meggyőződéseimet, újra és újra megnyugszom. Tudom, hogy ezt a nyugalmat nem én hozom létre, hanem túlmutat rajtam. 

Talán sokáig velünk marad ez a "vis major". Reméljük, nem.

De nézzünk bátran magunkba, és fedezzük fel a változás lehetőségeit mindabban, ami történik."